„A hit tettek nélkül halott” (Jak. 2,17. )

Megírták ugyanazt már számtalanszor, számtalan formában. Olvasható, hogy mikor, kik, miért és hogyan. Kifényezték már a történelmünket és vitrinbe tették. Mutogatnak is rá bőszen: mi leírtuk, ott van, fogyasszák egészséggel kérem szépen! Majd találnak egy újabb részletkérdést: ismét tanulmányok hadát készítik, meginterjúvolják egymást és hátradőlnek, hogy most jól megmondták, hogyan is kell. Csendre és türelmességre intik, ki szólni mer: mikor megyünk és ültetjük át a valóságba azt, amiről szónoklunk? Önfejű, szélsőséges, nem tudja, hogyan is megy ez – kapja meg a magáét a szegény tenni akaró. Biztos ügynök, nem volt még itt az ideje, felelőtlen magánakció volt – nyugtázzák magukban az akcióról szóló híreket, majd újra egymás felé fordulnak és megtárgyalják (szigorúan tudományos alapon) a soron következő nagy ősünk bajuszviseletének jelentését, hiszen az számít, hogy mindent tisztázzunk szépen, sorban. Csodás ez a történelem, hiszen mindig lesz téma, amit ki kell beszélni, fel kell dolgozni, így mindig is lesz mire hivatkoznia a visszatartó erőknek és teszik fel a bölcs kérdést: XXVII. Lajos belpolitikáját még nem veséztük ki, így akartok csatába indulni? Félve dédelgetik a kis szemétdombjukat. Kik lerángatnák őket onnan, hogy délben már nem illik kukorékolni, azt nemes egyszerűséggel elkergetik maguk közül. Ők még kukorékolnának, ki tudja meddig... Realitásról magyaráznak, megváltozott világról, közben ők élnek a kényelmes dzsentri világban, bár sajnos párbajozni sem párbajoznak, pedig akkor legalább férfiasak lennének. Amit mégis tesznek, az inkább önmaguk paródiája: főrendezvényük gyanánt megünneplik öten uralkodóink szülinapját, borozgatnak, kávézgatnak és búsonganak az elmúlt dicsőséges felett. Szép ruhák, válogatott, visszafogott mondanivaló, kimértség, elhatárolódások sora, unalmas, semmitmondó, közhelyekkel teli monológok – nincs helye itt egy harcosnak. Mily hitvány is ez a mai (ál)értelmiség: pacifizmus, gyengeség, sznobizmus, unalmasság. Semmi akarat, semmi erő, semmi tettvágy! Mit ér az értelem, ha nem a dicsőség visszaszerzésére szolgál? Mit ér az írott szó, ha az a kedélyek lehűtésére van, az író gőzleeresztésére? Mit ér a királyság hirdetése, a lovagok harciassága nélkül? Mit ér a köztársaság elpusztításának hirdetése, ha betartjuk minden piti jogszabályát? Mit ér a Szent Korona tisztelete, ha nem vagyunk készek és képesek, hogy bármikor megvédjük fegyverrel a kézben és éltünket adni érte?

Mielőtt feladnád

Számtalan aktív, lelkes harcostársunkkal előfordul, hogy abbahagyja, „kiszáll” és egyfajta civil életet kezd el belesimulva a fogyasztói társadalom mindennapjaiba. Azontúl, hogy a miáltalunk választott életmódból nem lehet kiszállni, ha valaki igazán hosszú ideje benne van, mégiscsak meg kell vizsgálnunk a motiváció kérdését, hogy ki, miért csinálja? Azok ábrándulnak ki legkönnyebben, akik a lelkesedésen túl nem igazán mélyedtek el az ideológiai és szellemi háttérben, csak pillanatnyi felháborodásuk mondatta velük azt, hogy elég volt és most már tenni kellene valamit. Azok is könnyen kiábrándulnak, akik soha nem önzetlenül voltak velünk, hanem kezdetek kezdetekor már eleve valamifajta viszonzást vártak el, ami ha elmarad, akkor nem is látjuk őket többé. Vegyük észre: nem minden plakátot kiragasztó aktivistából lesz képviselő, még akkor sem, ha történetesen ő ragasztott ki legtöbb plakátot a választókerületében. Előfordulhat azonban, hogy a szellemi háttérrel komolyabban foglalkozók is a „kiesés” szélére kerülnek. Az ő kiégésük teljesen más jellegű: túlzott pörgésből való megfáradás és a túlzott éleslátás miatti kiábrándulás. Látni a nemzeti oldalon is uralkodó, megoldhatatlan és javíthatatlan állapotokat valóban idegtépő és könnyen vezethet fásultsághoz. Sokan emiatt csak szellemi és metafizikai síkra terelik harcukat, mondván, hogy a külvilágban nincs értelme semminek. Ez is hibás hozzáállás nyilvánvalóan. A fő, hogy először vívjuk meg magunkban a szellemi harcot és csak utána vegyünk részt a külvilág harcaiban. De mielőtt feladná bárki is, tisztázza magában a kérdést, hogy miért is csinálja? Egyedi, önálló boldogulásáért és a pozíciókért? Mert, ha igen, akkor nincs benned alázat és önzetlenség. Ha azért, mert eredményeket akarsz most és rögtön, akkor nincs benned türelem és naiv is vagy. A legjobb válasz: saját magad dicsőségére, amit főként a Mennyben nyersz el. Azért, hogy a hősök, akik fentről néznek ránk, azt lássák, hogy van még odalent igaz vitéz, aki helytáll és hű az ő vérükhöz. Amiből viszont ki kell ábrándulnunk, és amit fel kell adnunk az nem más, mint a saját gyengéseink és saját vízióink a könnyű győzelemről. Előfordulhat, hogy a mi földi életünkben nem lesz eredménye annak, amit csinálunk, az is előfordulhat, hogy ennél csak rosszabb lesz. De ez mind nem számít. A harc során nem is az ellenséget győzzük le, hanem önmagunkat, félelmeinket és gyengeségeinket. A földi harcunk által nyerhetünk csak bebocsátást a hősök csarnokába.

Csak a lényeg

Mostanában viszonylag sokan ábrándulnak ki a nemzeti oldalból, mondván, hogy egy helyben toporgás a jellemző már mióta, nincs kitörés. Sokak már a társaságukat is átalakítják, megunták a hazafiak társaságát, ahol csak aktuálpolitika, hírek kommentálása és persze a féktelen mulatozás dívik. De vajon helyes-e azért feladni a harcot, mert látszólag nincs máról holnapra eredménye? Meg lehet-e unni ezt a fajta életet? Nyilván igen, de csak annak, akinél ez hobbi, hétvégi szórakozás. Aki magasabb szellemi kasztot tölt be, annak ez életforma, de az is igaz, hogy a magasabb kasztok képviselőinek a fő foglalkozása nem is az aktuálpolitika elemzése, hírek egész napos böngészése és nem is a hétvégi maratoni italozás. Az igazi harcos nem az aktualitásokban veszik el és nem is a mának él, hanem időn és tér feletti magasabb rendű lény. Sokkal jobban foglalkoztatják a valós kérdések: élet és halál, harc és bukás, Isten és Sátán, bajtársiasság és árulás, bátorság és gyávaság, nem pedig holmi Fidesz kontra többi pártnak a harca, vagy éppen a benzin és kenyér árának emelkedése. Mennyiben lényeges az, hogy éppen hogyan hívják a jelenkori köztársasági celebet, vagy a miniszterelnököt, ha ugyanabban a csapatban focizik, mint a többi elődje? Mennyire fontos, amit tesz a jelenlegi elit? Csak annyiban, ami megmutatja igazi természetét, a rendszer lényegét. Az, hogy éppen kicsinyes, sárban fetrengő természetükből fakadóan éppen milyen lépéseket tesznek saját csapattársaik félreállításához, az nem érdekel senkit, mert csak időpazarlás ezzel foglalkozni. Az alkotmányozás színfala is ilyen kérdés: marad az, ami volt. Illegitim és elvetendő, így nincs is értelme boncolgatni komolyabban, főleg, amíg nem lesz végleges. Utána is csak annyiban lesz érdekes, hogy megnézzük, hogyan tudjuk ignorálni. Hány és hány komoly tehetség mégis elvesztegeti idejét a múlandóra és nem fordít elég gondot saját elméjének pallérozására, az igaz dolgokkal való foglalkozásra. Természetesen nem azt mondom, hogy egésznap csak olvassunk és ne cselekedjünk, hanem azt, hogy olvassunk, okosodjunk és ne is szóljunk bele a nemzeti oldal dolgaiba, amíg nem művelődtünk ki. Az éretlenebbek jók plakátot ragasztani, szórólapozni, szemetet szedni – ezek is fontos dolgok, félre értés ne essék. A döntést azonban csak a szellemileg érettek hozzák meg! Káosz és anarchia az uralkodó a nemzeti oldalon. Mindenki, mindenbe beleszól és el is veszik a kedvüket az értelmesebbeknek. Az a baj a mi köreinkben, hogy a farok csóválja a kutyát és a teljes sötétség jellemez igen sok szervezetet, társaságot, ahelyett, hogy lenne valódi vezetés, létező hierarchiával egy egészet alkotva, amely egész nem veszik el az apró, napi feladatokban, hanem képes az átütésre, csak a lényeggel foglalkozva.

Kitörés és áldozat

Harcunk során számtalan áldozatot kell hoznunk. Ez lehet anyagi, lehet energia és idő, de lehet sokkal súlyosabb is, például barátságok, kapcsolatok formájában jelentkező. Az nem harcol igazán, aki áldozatok nélkül csinálja. A legszánalmasabb „nemzeti oldali” az, aki azonnal lemondja a vállalt kötelezettségét, ha az némi kényelmetlenséggel járna. Sokan inkább buliznak, saját szükségleteik kielégítésével vannak elfoglalva közöttünk is, mintsem ezekről lemondva, a közösségért tennének. Hobbi és hétvégi nemzetiek, akiknek ez csak szórakozás, serdülőkorukból megmaradt lázadás, minden felelősség nélkül. Ha mi lennénk hatalmon, akkor valószínűleg ők ugyanúgy „ellenállnának”, hiszen a szellemi sötétség rájuk is ugyanúgy igaz sajnos. A legnagyobb áldozatot a háború hősei hozzák. Életüket, vérüket adják a hitükért, a hazájukért, királyukért. A régi idők hőseinek kifordított, deviáns mása a mai zsoldos, aki szintén áldoz valaminek, de az a valami nem egy nemes dolog, hanem a lelket elvevő mammon. A zsoldos azt sem tudja, hogy hol és miért harcol, csak a pénz érdekli és esetlegesen a belétáplált gyűlölet hajtja. Az igazi hős maga az áldozat. Amiért élt és harcolt, azért hal, így teljes a léte, hiszen mi értelme lenne úgy élnie és harcolnia, hogy a halált nem vállalja, ami beteljesíti tetteit és értelmet ad földi létének? A kitörés hősei nélkül ma még ilyenebb sem lenne Magyarország, de Európa is máshogy festene. És mégis mi a hála? A balliberális oldalról gyalázkodás és lenézés. A nemzeti oldaliak egy jelentős részénél pedig sajnos csak divat lett a „kitörés”, mindenféle belső megélés nélkül. Egy jól hangzó zeneszám, amire lehet tombolni, egy jelszó, amit lehet üvölteni egy merevrészegséghez eljuttató koncerten. Hogy mennyire inkább divat a „nemzeti oldal” és nem létforma, arra a legfőbb bizonyíték az a tény, hogy nincsen jelen már idegen hadsereg, nincs igazi, állami terrorszervezet (mint például volt az ÁVÓ) és a legdurvább esetben is csak pár évet kaphat az ember, miközben a legtöbb ellenállási módszer mára legális, amiért a keményebb rákosista zsarnokállamban akár halálra verés is járt, és mégsem sikerül győznünk. Még mindig alapvető problémákkal küzdünk, mint fegyelem és motivációhiány, szervezeti káosz és széthúzás, nem beszélve a mindent megölő passzivitásról, és anarchista hozzáállásról. Ha méltóak akarunk lenni hőseink emlékéhez, akkor éljünk is úgy! Utolsó töltényig küzdjünk, adjuk a vérünket és áldozzuk fel önmagunkat! Nem lehet semmi sem fontosabb, mint a mozgalmunk, nem lehet semmi sem mérvadóbb, mint hitünk és nem lehetünk soha sem restek, miközben küldetésünk van számtalan feladattal!

Az árulók fejfájára

Az utóbbi évek harcai egy valamiben megerősítettek: nem szabad kegyelmet adni az egyik legfőbb bűn elkövetőinek, az árulóknak. A Kriegsfall-U zenekar egyik művének sorai jutnak eszembe mindig, mikor az emberi gyengeség eme formájával találkozok: "Az utolsókból elsőkké lépünk elő Aki elbukott, elárul újra Aki elbukott, jutalmul az elbukottak feletti hatalmat kapta A pokol záloga és az örök halál jutalma - egyazon valóság! A félelem és a szeretet törvénye - egyazon valóság! Te melyik oldalon állsz?!" A hűtlenség legapróbb jelénél is fokozottan kell figyelni, majd ha bebizonyosodik az árulás, akkor el kell taposni kegyetlenül a bűnöst. Nem szabad elsimítani a dolgokat, megbocsátani sokadjára is, hanem addig kell üldözni a vétkest, míg az már teljesen nem ártalmatlan. Az nem enyhítő körülmény, hogy barát, bajtárs és "jó" ember volt az elkövető, sőt, ez az, ami a megtorlásodat jogossá teszi az árulóval szemben. Hiszen annál nagyobb áruló valaki, minél inkább több bizalmat élvezett tőled, minél inkább baráti rajongásod tárgya volt, és minél inkább birtokában volt a lehetőségnek, hogy igaz ember, hogy bajtárs lehessen a közös harcunkban. Nincs semmi, ami legitimálná az árulók cselekedetét. A botlásaid, a leginkább utálatos viselkedésed is csak az elhagyást, az őszinte veszekedést válthatja ki másokban, de soha nem az árulást. Te se válj ezért soha szembe árulóvá: nyíltságoddal, egyenességeddel állj ki, ha valami nem tetszik, de soha ne lázíts, soha ne add ki az ellenség kezére az egykori bajtársadat! Aki árulóvá válik az meghalt, legbelül, szíve helyett harag és hűtlenség, gondolkodásában köd és mámor, tetteiben bosszú és kicsinyesség. Ezért ne engedd meg, hogy soraidban maradjon egy áruló is! Ha felszámolsz egy áruló sejtet és emberségből megengeded a legcsekélyebb bűnösnek is a maradást, akkor előbb-utóbb ugyanonnan fogja folytatni az ellened való szervezkedést, az információk szivárogtatását, átadását, mint ahol abbahagyta. Ne feledd: árulóvá az emberi gyengeség, frusztrációk egész hada és a nyomorékság vezet. Ha egy ilyen embernek megbocsátasz, mert te nemes lélek vagy, akkor ő azt megalázásnak veszi és legbelül mindig is gyűlölni fog. Azonban te vigyázz a gyűlölettel és tartsd magad távol tőle: a döntéseidben is őrizd meg lovagiasságodat! Igazságszolgáltatásod ne bosszúállás legyen! Ha példát kell statuálnod, akkor is maradj a bölcsesség és igazság ösvényén. Ha hátulról akartak leszúrni, te elölről szúrjál, és soha ne feledd: nem az árulók iránti gyűlöleted vezet, hanem a mozgalmunk, bajtársaink iránt érzett szereteted és óvó szándékod. Itt is érvényes a keresztényi alapvetés: ne a bűnös ellen harcolj, hanem a bűn ellen! Miután legyőzted a veszélyt jelentő árulást, utána bocsáss meg a már ártalmatlanná tett vétkeseknek, de ehhez előtte győzedelmeskedned kell!

Indulj el a harcos útján!

Tennél valamit hazád, nemzeted, hited megmentéséért, de nem tudod hogyan? Esetlegesen már úgy érzed, hogy ha küzdesz, az felesleg, mert csak a széthúzást, ármánykodást, meg nem becsülést kapod és nincs is látszatja a sok tettnek? Állj meg egy percre és kezdd elölről az egészet! Add fel, amit eddig hittél és tudatosan lépj az igazi harcos útjára! Lázadó helyett nemesi lovaggá kell válnod először ahhoz, hogy igazán eredményesen tudj küzdeni. Vesd le magadról a bizonytalanságban tartó képzeteket és zavaros eszméket. Nyisd meg a történelem kapuit, de ne a mai korból szemléld a hősöket, hanem éld bele magad az ő helyükbe. Akkor jársz a helyes úton, ha a devianciát képviselő tömeg kivet magából, ha nem érzed jól magad a modern közegben, amikor menekülni akarsz a városból, amikor egy plázában el fog a rosszullét és már nem tudod bekapcsolni a tévét anélkül, hogy ne szökne fel a vérnyomásod. Idáig eljutni nem nehéz véleményem szerint, ugyanis a nemzeti oldalon sokan eljutnak eddig a pontig, aztán itt megrekednek a legtöbben, majd kiköltöznek egy tanyára jurtában, beöltöznek naponta hagyományőrzés céljából különböző korok viseleteibe és bezárkóznak. Menekülnek. Te lépj tovább! Nem véletlenül születtünk Isten kegyelméből erre a világra, ebbe a korba. Itt kell helytállnunk. Gyávaság lenne egésznap csak régi harcosokon, csatákon elmélkedni és másfél kezes kardon megtanulni profin vívni, ha emellett nem vívjuk meg a Jó Harcot „most” és „itt”. Az ellenség évezredek óta ugyanaz: a sötétség képviselői, a Sátán szolgái különböző formákban. Ugyanúgy velük küzdöttek őseink, de sajnos, azóta csak erősebbek és láthatatlanabbul közelednek és téged is rabul ejthetnek, ha nem figyelsz, és sokan nem figyelnek, csak öntudatlanul mennek és csinálják. Több vallásban is megtalálható a belső küzdelem, harcnak és az anyagi világban történő helytállásnak a külön megjelölése. Sokkal fontosabb, hogy a belsőharcunkat sikerrel vívjuk meg nap, mint nap. Saját emberi gyengeségünk, a kényelem szennye, a bűnök áradata mind egyre inkább kihatással vannak külső harcunkra, ami előbb-utóbb alábbhagy, majd könnyen ellenkező irányt vehet, ha legbelül elbuktunk, vagy nem is harcoltunk meg önmagunkkal. Azért van köztünk, itt a nemzeti oldalon oly sok frusztrált, beteg és bomlasztó, végső stádiumban áruló egyén, mert nem sikerült önmagukat legyőzni, a belső harcukat észrevehetetlenül elbukták, majd úrrá lett rajtuk a sötétség, amitől nem tudnak megszabadulni és szolgává lettek, a Sátán szolgájává. Ők észre sem veszik ezt, nem is képesek felfogni saját tetteik súlyát és meg vannak győződve saját „igazukról”. Imádkozz, böjtölj, kerüld a gyűlöletet (tudatosan harcolj az ellenséggel szemben), tarts szexuális önmegtartóztatást, káros szenvedélyeidet fogd vissza! Meglásd, ezek a fizikai létedre is kihatással lesznek: jobban tudsz koncentrálni, kibírsz mindent és verhetetlen leszel. Ha ezek után sem látod a harcod eredményét, akkor minden hiába. Egyedül az eredmények meglátásában, a harc céljában lehet helye egyfajta önzőségnek, ugyanis úgy kell küzdened, hogyha el is buksz a földön, akkor odafönt elnyerd méltó jutalmadat. A személyes lelki üdvöd az első, és ha ezt tartod szem előtt, akkor tiszta lelkiismerettel, méltó harcosként fogsz meghalni.

Egy szál Zászló...

Magyar ember, tudod-e: van-e még országod? Földjeid, vizeid, hol van földi mennyországod? Vagy eljutottál odáig, hogy mások lakják házad, akik éhes hiéna módjára, lesik már a nyájad? Ha még nem, tudd, nem sok van már hátra, hiteled, adód és sárga csekkjeid kötnek fel a fára! Nincs, aki megvédjen, nincs Magyar hadsereg! A rendőrség? Hagyjuk, sün állatként tetszeleg. Nincs történelmed, nincs saját vallásod, mérgekkel etetnek, nincsen már tartásod. Szellemed és tested is, ki van szolgáltatva, olyannak, aki még meglévő javaid is akarja. Ébresztő! Állj fel végre talpadra Magyar! Itt van, eljött az idő, és többet nem jön el soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Valóban ez most, "a" kérdés! Válasszatok! A szabadság alkotmányát, vagy a rabságét akarod? Nem, nem adják ingyen neked a drága szabadságot! Meg kell érte küzdened, de megéri, meglátod! És ne a tévén nézd a harcot, miközben csetelsz a hálón! Mondd, Magyar ember, hová lett bátorságod? Hová lett délceg, büszke tartásod? Ősi harcos génjeid nem veszhettek el, Csak csukd be két szemed, és lelkedben megleled! Április tizennyolc lehet, életed nagy napja. Hősként ünnepel majd hazánk apraja és aggja! Magyar ember, ugorj végre talpra szerte széphazádban! Vagy megvárod, amíg a multi, sírodat is meggyalázza? Ha elegen leszünk majd ott, egymás kezét fogva, elmondhatod másnap: eddig voltunk rabok, kárhozottak. Valódi értelmét nyerheti el újra, hős költőnk sorai, ami nem az, amit tanítottak neked hosszú-hosszú ideig. "Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak. Ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak." Ember! Nem mondhatod szabadnak magadat, hiába hívnak Téged Magnak és az Agynak! Tartozol Őseidnek, tartozol Hazádnak, de semmiképp a pénzeszsák undorító urának! Atilla és Mátyás nevek nem jelentenek semmit az idegen fajnak! Jót tettél, befogadtál, és most szolgája vagy a rabló karvalynak! Hazánkat eleink megvédték vérük, életük, gyötrelmeik árán, azt most Te gombokért, látszat csillogásért, odadobod gyáván? Ha Eggyé vál' a Magyar, azt tisztátalan szíve el nem viseli, mert tudja, hogy bitorolt hatalma azt erősen megsínyli. Egységbe Magyar! Ezzel megtörik az ezer éves átok! Koppány herceg szelleme, erődért kiáltok! Szervez majd az elnyomó, előre, mellé, rá és hátra. Azt reméli ettől, hogy Teret a Zászló, üresen találja! Gazembert, pojácát, idétlen szélhámost farag majd a hatalom, a zászlósból meglátod. De Te, csak bízz magadban Magyar, és légy ott a Téren! Ígérem, hogy A Zászló is ott lesz majd időben! Orosházi Ferenc