A két világháború közötti Magyarország közéletének központi témái között szerepelt a trianoni békeszerződés és annak revíziója. A veszteség keltette fájdalom és revánsvágy áthatotta a politikai, gazdasági és társadalmi diskurzust. A közbeszédet meghatározó és ellenőrző legfontosabb intézmények a kormány szervei, valamint a jobboldali és szélsőjobboldali társadalmi szervezetek voltak. Természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, ám a szélesebb közönség a modern tömegtársadalom kialakulásának korában Magyarországon inkább még befogadó, semmint irányító közegnek számított. Tipikus attitűdje, gesztusa a politika pozitív megnyilvánulásaival szemben mutatott készség vagy visszautasítás volt, nem pedig maga a kezdeményezés.
A két háború közötti irredenta közhangulat olyan tényező volt, amelyet a hivatalos politikának módjában állt kihasználni, negligálni vagy elfojtani. A közélet irányítói – egyszerre ösztönösen és tudatosan – az első lehetőséget ragadták meg, így az uralkodó Trianon-ellenes érzelmeknek a kormány jóváhagyásával – vagy éppen annak sugallatára – működő belső propaganda határozta meg a tartalmát és a hangvételét. Ily módon az általános közvélemény lényegében a propaganda leképeződése lett, és éppen a mérsékletre intő hangok tűntek disszonánsnak.
Ilyen körülmények között a közgondolkodást döntően azok a leegyszerűsítő szólamok határozták meg, amelyek egyfelől érthető, vigasztaló és önfelmentő magyarázatot adtak a történelmi Magyarország felbomlására, másfelől csábító programot kínáltak a diadalmas és megérdemelt területi revízióhoz. A becsületes áldozat–gonosz ellenség formula alkalmas volt az ellenfelek démonizálására, ugyanakkor szinte „megszelídítette” a problémát (az ország feldarabolását), amennyiben azt a politikai realitások világából morális síkra vitte át.
Az okok és a következmények reális feltárása helyett a nemzeti önterápiát és mozgósítást célzó mitikus koncepció sematikusabbá tette a közgondolkodást, egyszersmind egyöntetűbbé a közvéleményt. Ennek az uniformizálódásnak a nyomán a mindennapokban is megjelentek azok a verbális, képi és tárgyi szimbólumok, toposzok, amelyek a maguk lefegyverző közhelyeivel, erőteljességével és ismétlődésével maradandó hatást tudtak kiváltani.
A magyar irredentizmus szimbólumkészletének három típusát lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad. A másodikban a szabadságharccal való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltotta az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló–honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. Látható, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon egymást kiegészítették, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl.
*
A húszas évek elejétől kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy egyes állami ünnepeken, illetve félhivatalos nagygyűléseken trianoni megemlékezést tartottak. Ezekhez az augusztus 20-i Szent István-nap, a május utolsó vasárnapján tartott Hősök Emlékünnepe (1926-tól állami ünnep), továbbá június 4. (a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója), november közepe (a román hadsereg budapesti kivonulása és a Nemzeti Hadsereg bevonulása, illetve a békeszerződés ratifikálása) és december 6. (Horthy Miklós kormányzó névnapja) szolgáltatott ünnepi keretet.
Az irredenta kultusz különböző módokon igyekezett birtokba venni a köztereket is. A revánspolitikához kapcsolódó emlékművek megjelenése már az 1920-as évek elején megkezdődött. Budapest egyik központi terén, a Szabadság téren 1921 januárjában állították fel az elcsatolt országrészeket szimbolizáló ún. irredenta szobrokat. Nyugat, Észak, Kelet és Dél allegóriáit hősi és romantikus beállítások és tömegével alkalmazott történelmi jelképek dominálták. A Nyugat c. szobron a szent koronára bukó alak jobbjában az elszakított vármegyék címerét tartotta, baljában kettős keresztes pajzsot, lábánál turulmadár pihent. Észak háromalakos kompozícióján a védelmet kereső szlovák fiú a keresztre feszített Hungáriához simult, kettejüket robusztus kuruc vitéz óvta kardjával. Kelet allegóriája Csaba vezért ábrázolta heroikus pózban, amint felszabadítja az Erdély címerét tartó szimbolikus alakot. A Dél c. szobron erőtől duzzadó magyar férfi átkarolva óvta a Délvidéket szimbolizáló sváb leányt, lábuknál a Bácska és a Bánság gazdag földjét jelképező búzakéve feküdt.
A szobrok alkotta félkör közepén állították fel az Országzászlót, amelyet 1928. augusztus 20-án lepleztek le, s amely a honfoglalás, a területi integritás, valamint a magyar történelem dicsőséges és fájdalmas eseményeit idézte meg. (6. kép)
Ugyancsak a Szabadság téren avatták fel el 1932. október 6-án (a nemzeti gyásznapon) a Magyar Fájdalom szobrát, a gyermekeit sirató anya kétségbeesést és kiszolgáltatottságot sugárzó, ruhátlan bronzalakját, majd 1936-ban Harry Hill Bandholtz tábornok szobrát, aki 1919-ben a budapesti amerikai katonai misszió parancsnokaként megakadályozta, hogy a román hadsereg egy alakulata műalkotásokat rekviráljon a Nemzeti Múzeumból. A Szabadság téri „irredenta panteon” alkotásai összetett jelképrendszerükkel és áttételes utalásaikkal nem csupán a magyar nemzet gyászának, hanem a világ vezető hatalmainak (Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország, Egyesült Államok) Magyarország iránti rokonszenvének megörökítését is célozták).
A főváros más pontjain is emelkedtek hasonló szellemben fogant emlékművek. Lord Rothermere, a magyarbarát brit sajtómágnás tiszteletére emelték 1928 végén a Magyar Igazság kútját, melyen a Magyarországot jelképező fiatal nőalak segítséget keresőn simul a kezében kardot és mérleget tartó Justitiához, az igazság istenasszonyához. Maga Rothermere pedig a rendkívül termékeny revizionista közíró, Rákosi Jenő emlékére emeltetett szobrot két esztendővel később.
Ezeken kívül Budapest külső kerületeiben és vidéken is számos irredenta emlékművet állítottak. A többek között a Magyar Revíziós Liga által vezényelt mozgalom eredményeképpen a harmincas évek végén már az ország nagyjából minden ötödik településén (több mint 700 helységben) állt a Magyarország területi integritására emlékeztető országzászlók, 1932 őszétől pedig a Liga több határ menti településen emelt ún. trianoni kereszteket. Sopron, amely 1921 decemberében népszavazással került vissza Magyarországhoz, 1929. decemberében – az országban egyetlenként – Rothermere-szobrot avatott.
Az irredenta tematika a közterek elnevezésében is megjelent. Az 1920-as évektől kezdve Budapesten és elővárosaiban tömegesen kereszteltek el utcákat és tereket az elcsatolt települések, vidékek neveiről. S bár határozat mondta ki, hogy pl. a fővárosban csak tíz évvel a halálozás után lehet valakiről közterületet elnevezni, a területi revízió élharcosaival sokszor kivételt tettek. Már életében közterek viselték pl. Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök, Apponyi Albert békedelegátus és mások nevét, s hamarosan a magyar revíziót támogató Mussoliniról, Hitlerről és Rothermere-ről is utcákat, tereket neveztek el.
A magyarországi irredenta kultusz fönntartásában, erősítésében fontos szerepet játszottak azok a nagy nyilvánosság előtt zajló monstre akciók, amelyek a nemzeti erények kidomborításával, a szellemi és lelki erő fölmutatásával mintegy vigaszt és programot nyújtottak a közvélemény számára. Ezek az események nemegyszer – közvetve vagy közvetlenül – a külföld figyelmének fölkeltését, rokonszenvének megnyerését is célozták.
Azt követően, hogy Lord Rothermere Hungary’s Place in the Sun c. cikkével – mely a határok etnikai kiigazítását javasolta Magyarország javára – megindította magyarbarát sajtókampányát, Magyarországon szervezett népmozgalom indult a lord megünneplése céljából, amit utóbb a kormánynak kellett csillapítania, nehogy túlzott ellenreakciót váltson ki Franciaország és a kisantant részéről.
A számos látványosnak szánt esemény – fényes fogadások, koszorúzások és egyéb ceremóniák, díszes revíziós albumok megjelentetése és elküldése befolyásos politikusok részére stb. – közül kiemelkedett az első magyar óceánrepülés. Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor 1931 júliusában több világrekordot megdöntve sikeresen átrepülte az Atlanti-óceánt. S hogy teljesítményükkel még inkább ráirányítsák a világ figyelmét Magyarországra, gépüket Justice for Hungary névre keresztelték.
A magyar irredentizmus a direkt politikai akciók mellett más természetű fogásokat is alkalmazott. Igen jellemző volt a magyar tudomány, művészet és sport eredményeinek propagandacélokra való kihasználása. Az irodalom és a művészetek terén ez nehezebben volt kiaknázható – az összemérhetőség nehézségei és a nemzetközi díjak hiánya miatt –, de a tudományban a találmányok és Szent-Györgyi Albert Nobel-díja, a sport terén pedig a világversenyeken, különösen az olimpiákon aratott magyar győzelmek bőséges „bizonyítékot” szolgáltattak a magyar ember kiválóságára. A Magyar Revíziós Liga pl. idegen nyelvű propaganda-folyóirataiban külön sportrovatot vezetett, amelyben a vízilabdától a labdarúgáson és a víváson át a sakkig minden számottevő magyar sportteljesítményt az olvasók elé tárt. És hasonló bizonyítéka volt a magyar fizikai és szellemi kiválóságnak az athéni olimpia kétszeres úszóbajnoka, Hajós Alfréd sikere az 1924-es párizsi játékokon, ahol Ideális stadion c. építészeti tervével kategóriagyőztes lett a szellemi versenyben. A későbbi világversenyek sikerei, különösen az 1936-os berlini olimpia tíz aranyérme és a nemzetek rangsorában a németek és az amerikaiak mögött elért harmadik helyezés már-már heroikus magasságokba emelték a magyar sportot – legalábbis a propaganda-kiadványokban.
Az irredentizmus mitikus és kultikus elemei kevésbé egyedi és kevésbé ünnepélyes formában is eljutottak a nagyközönséghez. Az első jelszavak – az „Így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!” – már 1918–1920 között megszülettek, hozzájuk később a „Mindent vissza!”, a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és mások csatlakoztak, s ezek lényegében hivatalos jelleget is kaptak.
Teljesen egyéni kezdeményes volt azonban Várady Zoltáné, a magyarságát nagyon intenzíven megélő katolikus pap, aki a hazafias érzelmek elmélyítésére új üdvözlési formát fejlesztett ki, és ezt 1938-ban külön füzetben ismertette. A részletes leírásból, a csatlakozó versekből és a közölt fényképfelvételről megtudjuk, hogy az irredenta köszönéshez az ember jobb lábával kissé előrelép, jobb kezét befelé fordított tenyérrel üdvözlésre emeli, s barátságos tekintettel így köszön: „Feltámadást!” avagy „Igazságot!”, amire a másik hasonló mozdulatok kíséretében „Adj’ Isten!”-nel felel. Várady e találmányával azt szerette volna elérni, hogy minden magyarhoz eljusson az irredenta gondolat, és „a lelkekben kigyúló tüzek” elégessék „a szívek közönyét és az új, elképzelt határok tilalomfáit. Ez a hatalmas erejű tűzoszlop a magyar irredenta, revíziós köszönés tüze világítani fog a sötét magyar éjszakában a revízió az »Igazság«, a »Feltámadás« eljövetele napjáig.” (40. kép)
A kereszténység – elsősorban a katolicizmus – és a revízió eszméjének összekapcsolása e szlogenek alkalmazásán túl is igen jellemző volt. E párhuzamokat újságcikkekben, istentiszteleteken, politikai megemlékezéseken is gyakran alkalmazták, s ezek különösen a húszas évek végén, a Rothermere-kampány idején szaporodtak meg. Huszár Károly keresztényszocialista politikus, volt miniszterelnök pl. a Krisztus keresztjét hordozó cyrenéi Simonhoz hasonlította Rothermere-t, amivel a lordot és Magyarországot is beleerőszakolta a passiótörténetbe. Hasonló asszociációk révén jutottak el a közírók a „revízió tíz parancsolatától” Rothermere „apostoli erejű kezdő lépésén” át addig, hogy a lord „belefújt a modern ítéletnapi trombitába” és „lángoló betűkkel írta fel a magyar égboltozatra a megváltó szót”. Volt olyan karikaturista, aki egyenesen Istenként ábrázolta Rothermere-t. (28. kép)
Az irredentizmus és a kereszténység eszméjének összeházasítása legmagasabb szinten és a leglátványosabb formában a Ferdinánd téri (ma: Lehel tér) katolikus templom felépítésében valósult meg. Az 1925-ben alapított Árpád-házi Boldog Margit egyházközség Csernoch János, majd Serédi Jusztinián esztergomi érsek közbenjárására ígéretet kapott arra, hogy önálló templomépületet kap. A végső döntés 1928-ban, a Rothermere-kampány tetőfokán született meg, s már ekkor fölmerült az az ötlet, hogy a „templomépítés eszméje a Revízió gondolatával is eszmei kapcsolatba hozassék, aminek gyakorlati eredményeként azután az építendő templom egyszersmind a Revízió eszméjének temploma is lenne”. A Serédi érsek vezette templomépítő bizottság e kapcsolatot látható formában is meg akarta jeleníteni, s ezért – Rothermere-rel történt levélváltás után – úgy döntött, hogy „az építendő katholikus templomot az anglikán-skót főúr címere fogja díszíteni, és ezúton a nemzeti eszme monumentumává avatni”. A plébánia 1933. október 15-i felszentelésekor ért hálaadó imáikat a jóságos Istennek felajánlhassák”. Lord Rothermere tiszteletére, aki maga is a templom egyik donátora volt, díszes üvegablakot helyeztek el a templom északi hajójában. A „Viscount Rothermere 1933” feliratot, valamint a lord címerét és jelmondatát („Bene qui sedulo” – „Jól teszi, ki buzgón munkálkodik”) – viselő üvegablak ma is látható.
A templom mellett az iskola is hordozójává és terjesztőjévé vált az irredentizmus eszméjének. A területi integritás szelleme a két háború között az oktatás minden szintjén akadály nélkül érvényesült, s ehhez általában az ellenforradalmiság, a keresztény–nemzeti ideál hangoztatása és a történelmi Magyarország idealizálása társult. Az oktatáspolitika az irredentizmus ápolását nem csupán a történelemtanításnak, hanem az egész iskolai nevelésnek kiemelten fontos feladatává tette, s a tananyag a propaganda szólamait – főleg az alsó évfolyamokon – történeti érvekké emelte. Amint Kornis Gyula vezető oktatáspolitikus fogalmazott 1921-ben a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetsége nevében: „Iskoláink tantervében minden nemzeti tárgynak (magyar nyelv, történelem, irodalom, földrajz, gazdaságtan) csak egy tengely körül kell forognia: az integer Magyarország körül. Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját.”
E pedagógiai célok érvényesültek az oktatásban és a nevelésben, s ennek jegyében íródtak a tankönyvek is. A korszak egyik legelterjedtebb középiskolai tankönyve szerint négy nagy nemzeti katasztrófa előzte meg Trianont: Augsburg, Muhi, Mohács és Világos. „A nemzetet mindegyiknél a végpusztulás fenyegette, de mindegyikből volt feltámadás.” Az igazságtalan béke gondviselésszerű orvoslására az európai históriában lehetett párhuzamokat találni: ilyen volt maga a török kiűzése, Lengyelország újjászületése, s közvetve még Elzász-Lotaringia példája is. Utóbbi a hazai tankönyvkiadás számára is mintaként szolgált, amennyiben az első világháború előtti francia iskoláskönyvekben negyven éven át külön fejezet volt a revanche.
Trianon, a revízió és az irredentizmus rendszeresen fölbukkant az iskolai dolgozatok, pályázatok és érettségi tételek témái között is. Valószínűsíthető, hogy a Horthy-korszak írásbeli történelmi (és részben irodalmi) érettségi tételeinek mintegy harmada foglalkozott közvetlenül vagy közvetve e problémakörrel.
Az iskolában külön rendezvényeken méltatták és gyűjtésekkel támogatták a különböző revizionista szervezeteket, és gyűjtésekkel, az iskolai ünnepségek műsorán pedig állandóan szerepeltek a legismertebb irredenta költemények. A tanítási napok elején és végén a diákoknak el kellett szavalniuk a Magyar Hiszekegyet, amely még 1920-ban elnyerte az egyik magyarországi irredenta szervezet hazafiasvers-pályázatának fődíját:
Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ámen.
A kultuszminiszter ezenkívül időről időre rendeletben hívta föl az oktatási intézmények figyelmét a „hazafias szellem ébresztésére, fejlesztésére és erősítésére kiválóan alkalmas” művek (verseskötetek, elbeszélések, daloskönyvek, filmek, térképek) megjelenésére, illetve megvásárlására.
Ezen irodalmi művek szerzői között az önjelölt dilettánsoktól a magas művészet képviselőiig szinte mindenki megtalálható volt, így az irredenta irodalom a legkülönbözőbb színvonalú alkotásokban jelentkezett. A többséget az igénytelen és szellemtelen művek (színdarabok, versek, ódák, dalok, novellák és mesék!) tették ki, de a korszak kiemelkedő költői, írói is közöltek olyan írásokat, amelyek a történelmi Magyarország elvesztése fölötti fájdalomban fogantak. Ez utóbbi szerzők nem csupán emelték a „trianoni irodalom” művészi színvonalát, hanem egyszersmind olyan tartalommal töltötték meg, amely a tömegirodalomban tapasztalt negativista, sérelmi jellegű irredentizmusnál alkalmasabb volt a trianoni trauma kezelésére. A közös hagyomány, a nyelv, a kultúra és a történelem mint nemzetformáló és -megtartó erők a két háború között nagyobb hangsúlyt kaptak, hiszen ekkor ezek jelentették az elsődleges kohéziós tényezőt, míg azt megelőzően a magyarság számára – a soknemzetiségű történelmi Magyarországon – az államhoz, az országterülethez, a hatalmi egységhez való tartozás is erősítette a nemzeti öntudatot. A felbomlás után a nemzeti egység fenntartásában szükségképpen nagyobb szerepet kaptak azok a szellemi–kulturális tényezők, amelyek kívül estek a direkt hatalmi és közigazgatási szempontokon, és túlnyúltak a politikai határokon. Ebben operatív módon maga a kormányzat járt elöl, amely anyagi és politikai támogatást nyújtott a határon túli magyarságnak s ezek különböző szervezeteinek. A kultúra eszközeivel azonban az irodalom is hozzájárult a nemzet (lelki és szellemi) egységének fenntartásához. A „trianoni irodalomnak” ez a vonulata: a kifelé nyitott patriotizmus és a közép-európai összefogás gondolatának megerősödése nem csupán az irodalomtörténet, hanem a politikai gondolkodás alakulása szempontjából is figyelemreméltó volt.
Az irredentizmus a zene világába is beszivárgott. Ismerünk olyan színdarabokat, amelyeket irredenta dalbetétekkel adtak elő, az önálló műdalok száma pedig százakra ment. Ezek általában indulószerű vagy szomorú tónusú művek voltak, ám a revízió mint téma még a tánczenében is megjelent. A szórakozóhelyekről a divatos külföldi számok, a szerelmes és mondén dalok, valamint a korhelynóták mellett a „hazafias foxtrott” hangjai is kiszűrődtek.
A kuriózumok közé tartozott még Krajcsi Lajos és Koltay Imre Csak azért is c. erdélyi indulója, amelyet a szerzők dzsesszzenekarra (!) hangszereltek, valamint Radó József és Sass Irén Lord Rothermere azt üzente… c. műve – utóbbi főleg pompás, színezett címlapja miatt, amelyen a valóságban hatvan felé járó, terebélyes alkatú Rothermere tetőtől talpig páncélba öltözött daliás lovagként feszít, s oroszlános pajzsával és az apostoli keresztre kötött Szűz Máriás zászlóval oltalmazza a földön heverő, törött kardú magyar vitézt. (38. kép)
*
Az irredenta tematika azonban nem csupán szellemi alkotások alakjában vált a mindennapok részévé, hanem a tárgykultúrában is jelen volt. Már a húszas évek elején felbukkantak, majd az évtized végén komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. A Trianon-ellenes hangulat fennmaradásáról ezek az irredentizmus különböző jelképeivel vagy védjegyeivel ellátott tárgyak is gondoskodtak, s a legbanálisabb mindennapi rutinfeladatokat is mintegy hazafias gesztussá avatták. Az irredenta „üzenetet” hordozó míves kidolgozású egyedi tárgyak és tucattermékek egyaránt megtalálhatóak voltak a piacon, aki erre vágyott, mindet megvásárolhatta. Az irredenta érzelmű családfő – ha kedve tartotta – „Nem Nem Soha!” feliratú szódáspalackból tölthetett szikvizet a spriccerébe (41. kép), irredenta hamutálba verte ki a pipáját, a történelmi Magyarország körvonalait kirajzoló díszdobozban tartotta értékeit, asztalán irredenta gyertyatartó állt, gyermekeit a történelmi Magyarországot ábrázoló kirakójátékkal ajándékozta meg, iskolakezdéskor pedig „Nem! Nem! Soha!” irónnal (43. kép) és irredenta írófüzettel szerelte fel. Ajtajára irredenta ajtóplakettet szegezett, nyakában az elcsatolt területek földdarabkáit tartalmazó medaliont hordott, a Magyar Nemzeti Szövetség „Nem! Nem! Soha!” jelmondatot viselő fémtáblácskáját „Nemzeti rajzszeg”-gel rögzítette a falra, külföldi ismerőseinek a területcsonkításokat bemutató animációs képeslapot küldött, asztali órájának számlapját a Magyar Hiszekegy díszítette. A június 4-i megemlékezéseken trianoni gyászjelvényt tűzött a hajtókájára, lakását irredenta falvédővel díszítette (48. kép), és ha pénztárcája engedte, 18 pengőért megvásárolta Vértes Rezső ipariskolai rendes tanár Magyarország csokra c. eozinszobrát, amely első látásra egyszerű virágkompozíció volt, ám megfelelő megvilágítás esetén a történelmi Magyarország árnyékát vetette az alatta lévő felületre. (49. kép)
A két világháború között megint felfelé ívelt a magyaros öltözködés divatja is. A már a 16. század végétől kialakuló sajátos magyar nemzeti öltözék a 17. században élte virágkorát, a 18. századi konszolidáció idején visszaszorult, majd a 19. században megújult, és Habsburg-ellenes tartalmat kapott. E divat, mely már így is meglepően hosszú életű volt, a 19. század végére idejétmúlttá vált, a két háború között azonban újjászületett, hiszen a háborús vereség és a trianoni „gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét”.
Először 1920 nyarán, majd – jóval nagyobb erővel – 1933-ban bontakozott ki az a mozgalom, amely a magyaros öltözködés divatjának előmozdítását célozta. Ennek jegyében a magyarországi hazafias egyesületeket integráló Társadalmi Egyesületek Szövetsége 1933 őszén pályázatot írjon ki „magyar nemzeti szellemű” ruhatervek készítésére, majd ettől kezdve évente rendeztek magyarosruha-bemutatókat és kiállításokat. A modelleket több divatlap rendszeresen közölte, s azok divatbemutatókon, illetve az áruházak kirakataiban is feltűntek. (51. VAGY 53. kép A FEKVŐ VAGY AZ ÁLLÓ PASSZOL JOBBAN?) A legnevesebb tervező, Zsindelyné Tüdős Klára Pántlika szalon néven külön magyarosdivat-üzletet nyitott a Belvárosban.
A magyaros ruhák divatja egyébként az egész országra kiterjedt, bár ez nem jelentette feltétlenül, hogy azok a napi viseletben is ténylegesen megjelentek. Az 1930-as évekből fennmaradt egy fényképfelvétel, amely egy jelmezversenyen – vagy talán divatbemutatón – készült Csongrád városában. A „Gyászoló Hungaria” modellt bemutató hölgy stilizált szentkoronát visel, kezében koronás kiscímert tart. A fekete ruhára varrott óriási szívből öt tőr áll ki, egyszerre jelképezvén Krisztus öt sebét és a Magyarországtól nyugaton, északon, keleten, délen és a Tengermelléken elcsatolt területeket. (56. kép)
Az „irredentizmus” és a „revízió” az idő múltával olyannyira részévé lett a mindennapoknak, hogy kimondottan divatossá, sőt immár kereskedelmi értelemben is piacképessé vált. Az irredenta tömegcikkek piaci sikere egyben a mögöttük álló kultusz erejét és az indoktrináció sikerét is mutatta. Az irredenta tárgyak megvételével a vásárló nem csupán használati cikkekhez jutott hozzá, hanem önkifejezést gyakorolt, és egy többé-kevésbé nyílt elvárásnak is megfelelt. Társadalom-lélektani értelemben a tömegcikkek beszerzése az azonosulás, az egyedi tárgyak megvásárlása az elkülönülés mozzanatát rejtette magában.
Különösen érdekesek voltak ezen árucikkek között a revíziós tematikájú társasjátékok, amelyek sorában pl. hazafias történelmi kártyajátékok, irredenta és honismereti kvízjátékok és mások szerepeltek. Közülük a legsikeresebb volt a Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot! c. irredenta társasjáték. Ezen Nagy-Magyarország térképét a vármegyékkel és nyolcvan nagyobb várossal egy falemezre kasírozták. A használati utasítás szerint: „A játékhoz tartozik 80 darab 85x50 mm nagyságú kis, mélynyomású képeslap, egy-egy város nevezetes látványosságával, a hátlapján rövid földrajzi ismertetéssel. A játékban résztvevők a képeslapok húzásával egyenként hódítják vissza az elszakított területeket, ennek jelképéül a megfelelő helyre kitűzik a nemzetiszínű zászlót. Az utolsó elszakított terület visszahódításával a játékban lévő fém országzászló félárbocon lengő lobogója felkerül méltó helyére.”
A klasszikus tömegárunak számító jelvények, képeslapok, plakátok terjesztésében a társadalmi szervezetek jártak az élen. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a híres Piatnik céggel gyártatta trianoni levelezőlapját, amelyet maga forgalmazott azzal a szándékkal, hogy a vásárlók külföldi rokonaik és ismerőseik figyelmét ilyen propagandaküldeményekkel hívják fel a Magyarországot ért méltánytalanságra. A képeslapon a békeszerződés előtti és utáni területi és demográfiai adatokon kívül a történelmi Magyarország volt látható, a lap oldalán lévő kis tárcsa elfordításával pedig az elcsatolt vidékek mintegy leváltak a csonka ország területéről.
Az effajta árucikkek (jelvények, plakátok, térképek, ajtóra szegezhető táblácskák, díszes nyomtatású versek, képeslapok) forgalmazása az irredentizmus intenzívebb időszakaiban – a békeszerződés aláírását követően (1920 körül), a Rothermere-kampány idején (1927–1929-ben körül) és a területi revíziók időszakában (a harmincas évek második felétől) – szép bevételt biztosított a terjesztéssel foglalkozó magánembereknek és nacionalista társadalmi szervezeteknek.
A koreszmének és jelszavainak példátlan mértékű divatcikké válása erősen vonzotta azokat a vállalkozókat, akiket az irredentizmus főleg anyagi szempontból érdekelt, s akik valóságos vámszedőivé váltak a magyarság Trianon-ellenes érzelmeinek. Herczeg Ferenc író, a Magyar Revíziós Liga elnöke oly mértékben fölháborodott a revízióban csak saját érvényesülésüket látók pimaszságán, hogy 1936. februári elnöki beszédében elkeseredett vádakat szórt „a revízió parazitáira, akik száz módszert eszelnek ki, hogy üzleti hasznot húzzanak a nemzeti ügyből és kompromittálják a mozgalmat. Rájuk való tekintettel kijelentem – mondta Herczeg –, hogy a Magyar Revíziós Liga nem utaztat ügynököket, nem gyűjt előfizetőket, nem árusít sem könyveket, sem levelezőlapokat, sem bélyegeket, sem semmiféle jelvényeket. Aki ilyenekkel a Magyar Revíziós Ligára hivatkozva házal, az csaló.”
