Te most egy olyan helyzetben vagy az életedben, amikor változtatni szeretnél, s nem feltétlenül a körülményeiden, hanem leginkább magadban. Eljött számodra az ideje annak, hogy tegyél egy lépést azon a lépcsőn, amin olyan régóta menetelsz felfelé, és miután nem látod, hova vezet ez a lépcső és nagyon fáradt vagy, nem tudod ezt a lépést megtenni, mert egy nagyon nagy lépés. De én látom, hova vezet: egy csodás kilátóhoz, egy olyan hűs és gyönyörű teraszhoz, hogy ha még ezt a lépést képes vagy megtenni, akkor ott végre megpihenhetsz, amire annyira régóta vársz. Te most legbelül azt érzed: „ezt így nem bírom már tovább”; s legyen bármi, ami ezt az érzést kiváltja, hidd el; mindez azért van, mert kapaszkodsz, mert tartod magad. Most gondold végig, kérlek, ha holnaptól mindent úgy tehetnél, ahogy valóban szeretnél, ha tényleg az lehetnél, akinek belül érzed magad, akkor mit tennél? Abbahagynád a tekerést, így van? Abbahagynád a kapaszkodást, így van? Elengednéd ezt a feszültséget, amiről sokszor nem is tudod, mi váltja ki belőled, így van? Fognád magad, és mindent elengedve, csak szabadon léteznél. Ha egy példával élhetek megint, nem tennél mást, csak felrepülnél az égbe, ezt a kalitkaajtót kinyitva, és ott csak vitorláznál, hogy még a szárnyaidat se kelljen egy darabig mozgatni. S mindez azért van, édesem, mert nagyon elfáradtál. Nagyon régóta menetelsz ezen a lépcsősoron, és most, amikor az utolsó és legnagyobb lépcsőfokot kellene megmásznod, elhagyott az erőd. Tudnod kell, ez azért van, mert ha belegondolsz, te megállás nélkül mentél; míg ha körbenézel, a többiek sokkal többet tudtak pihenni. Ha megnézed a magyarságnak a történelmét, pontosabban azt, amit most erről ti tudtok – és ami egyáltalán nem mutatja meg ennek a csodás energiának a teljes történetét –, azt kell látnod: ez a drága nép megállás nélkül menetelt – veled együtt. Mert te most, ebben az egyetlen emberi életedben ott hordozod ennek az energiának az egész, több évezredes történelmét, mint ahogy ez a drága mag nép magában hordozza minden egyén egyedi történetét is. Nézd csak meg – ameddig el tudsz látni a sok függöny és fal között –, amit ennek a népnek a múltja elé emeltek! Nézd csak meg, a mostani tudásod alapján, milyen csodás módon mutatta meg az a nép mindazt egy nép történetén keresztül, amit minden egyénnek végig kell járni, és nézd meg milyen bölcs, tiszta és halk szavú, gyönyörű asszony lett belőle; egy idős bölcs, aki a nagy ricsaj közepette csöndesen üldögél, kezét fáradtan az ölébe ejtve, de majd ha megszólal, azt meghallja ez az egész sokadalom, hidd el! Nézd meg, édesem, ahogy a te egyéni életedet is végigkísérte az, amit ti „szelleminek” hívtok, ugyanúgy mutatta meg ez a nép, hogy hogyan lehet úgy egy fejlődési utat bejárni, hogy azzal a szellemiséggel, ami az ősi eredetet, a szellemi eredetet jelentette, soha nem szakította meg a kapcsolatát! Gondolj bele, hogy valójában ez a nép milyen ősi, csodálatos mítoszvilággal rendelkezik, milyen szellemi gyökerei vannak, ami aztán alapjául szolgálhatott számos nép mitológiájának! Nézd csak meg – ha érdekel, bátran kutass utána –, hogy mindaz, amit az ókori mitológiákban megtalálsz, mindaz, amit a Bibliában megtalálsz, ott van a magyar nép ősi gyökereinél, jóval korábban megjelenve már, mint ezek a nem különben csodás munkák! Nézd meg, hogy a te életedben, csak a te egyéni életedben hogyan jelent meg mindez; hogy te világéletedben hordtál magadban egy olyan szellemi gyökérzetet – ami bár nem volt feltétlenül szemmel látható, sokszor még számodra sem –, de a jelenlétéről mindig tudtál, és az életed fontos vezérfonala volt! S mit jelent az, hogy engedd el a fát, és mit jelent az, hogy te egy alma vagy ezen a hatalmas fán? Ez egyetlen egy dolgot, hogy vedd észre, egy illúzió rabja vagy! Minden, amit most megtapasztalsz a maga abszurditásaival, a maga szívbemarkoló hazugságaival, vérlázító igazságtalanságaival, fájdalmas hitetlenségével és beteg, mocskos, ocsmány fekélyeivel: egy illúzió. Egy olyan világ, amit csak magadnak vetítettél oda, hogy megtapasztald önmagad igazságát oly hosszú idő után. Mint a példában a tanár – aki képes már meghatározni a „jó tanár” kritériumait önállóan, önmagában –, vetít magának egy pokolbeli osztályt, mert pontosan tudja, ha itt sikerül ezt az igazságot megőriznie, akkor ez tényleg így van. Ha sikerül e pokoli osztály ellenére is jó pedagógusnak maradnia, mert ő ezt egy belső igazágként éli meg, akkor nem lesz szüksége többet ilyen nehéz próbákra, úgymond, mert mehet tovább egy magasabb szinten tanítani – mondjuk a példa kedvéért egy egyetemre –, ahol már teljesen más kihívásokkal kell megküzdenie e tanári hivatás terén. S az, hogy engedd el ezt a fát, hogy lépj fel ezen a lépcsőn, nem jelent mást, mint hogy mondd ki: „Ez a beteg, hazug, velejéig romlottnak tűnő világ nem áll felettem! Mert tulajdonképpen, ha alaposabban megnézzük, akkor mindaz, amit ez a világ most egyfajta borzalmas és elviselhetetlen nyomásként rám akar erőltetni az nem igaz; mert én belül mag-amban megtapasztaltam egy igazságot, ami, lám annyira feszít, hogy képes vagyok még a saját karomba is harapni a fájdalomtól.” Tudd azt mondani; „ez a borzalmasan fegyelmezetlen, neveletlen, rossz képességekkel rendelkező osztály nem tudja megváltoztatni azt, amit magamról mint tanárról gondolok, sőt, segít mindezt megélni, hiszen ezért van itt, ezért kell vele megküzdenem”. És ezt csak magadban kell megfogalmaznod, nem tudsz, és már nem is akarsz a külvilágon változtatni, így van? Nem is kell, ezért vagy te a mag nép egy útjelzője, mert te ezt már felfogtad, csak még azt az utolsó egy lépést nem tetted meg, hogy mindezt képes legyél meg is nyilvánítani¬ – ezt az elengedést, amikor azt mondod magadban csodás pedagógusként: „Nem akarom ezt az osztályt jobb eredményre bírni már. Nem akarom ezt az osztályt megfegyelmezni már. Megköszönöm nekik, hogy megmutattak nekem önmagamról valamit, és némán kilépek az osztályteremből.” S ez nem jelent mást a te csodás életedben, mint bátran elengedni azt a korlátot, amit ennek a kalitkának a falán eddig fogtál, és csak egy pillantást kell jobbra nézned; és ott nyitva van az ajtó!